Hétfőn történt, amikor hazafelé jöttem. Egy lány ült velem szemben és csödben volt. Olvasgatott, amíg az egyik barátja oda nem jött és köszönt neki. Nem értettem, hogy mért nem köszön neki hangosan....és akkor esett le....
Kézjelekkel mutogattak egymásnak és mosolyogtak...Akkor is többentem rá, hogy ezeknek az embereknek milyen nehéz is az élet, még hogyha nem is látszik rajtuk. Abban a pillanatban, azt hittem elbőgöm magam...próbáltam könnyeimet visszatartani.
Abba a tudatba belegondolni, hogy egy ember ne halljon vagy ne lásson vagy ne beszéljen, ebbe belegondolni is szörnyű. Gondoljuk el:
Aki nem hall: Nem hallja a ZENÉT. Manapság ez a legfontosabb egy tinédzser életében. Nem hallja a társai, barátai, családtagjai vagy rokonai hangját. Hiába mondja azt egy anya, hogy SZERETLEK!....a hangját, ahogy kimondja...nem hallja...Vagy ha kimegy a természetbe. Nem hallja a szél hangját, a madarak énekét, az eső hangját.
Aki nem lát: Ezeknek az embereknek a legrosszabb. Mindenhová kíséret kell ahhoz, hogy bárhová is eljusson. Nem látja a tv-t...hiába hallja,hogyha nem látja. Nem látja a színeket. Nem látja az utcákat, városokat, épületeket. Nem látja a szép természetet....De legfőbbképp....nem látja a családját és a rokonat...a barátait, akik segítenek neki.
Aki nem beszél: Nem tudja mi az a hang. Látják más emebereket, hogy mozog a szájuk és beszélnek, és érzi, hogy....hogy neki nem megy és hogy ő is szeretne beszélni. Évekbe telhet szerintem a jelbeszédeket megtanulni, hogy normálisan tudja használni. Ha én nem tudnék beszélni, sőt ha nem tudnék énekelni, szerintem bele is halnék.
Nagyon BECSÜLÖM azokat az emebereket, akik képesek így is élni, azzal a tudattal, hogy épp nem hall vagy nem lát vagy nem beszél....és még így is BOLDOGOK...
